Az előző fejezet tartalmából:

"   "... albatrosz... katasztrofális pénzügyek... torokkarcoló

Kong félóra féktelen italozás után lassan lábra erőlteti magát. A feje hasogat, a torka ég. Bár az előbbi inkább tudható be Zebed levelének, mint az alkoholnak.
- Packur, jöjjön le! - kiált az elsőtisztnek.
A kékhajú gyíkember hirtelen jelenik meg a semmiből az ajtó előtt. A fürge, mint a gyík kifejezés kifejezetten illik rá. A teleportálás a gyíklét egyik előnyös velejárója. Az már kevésbé - bár ez már nem az ő problémájuk - ízléses megoldás, hogy az ugrás kiindulópontján ott marad a levedlett bőrük. Ja, és teljesen meztelenek. De ez általában nem zavar senkit, mivel semmi sem csüng alá, vagy terpeszkedik ágyéktájon.
- A szárazföldnek fordulunk. Token-városba. Erős a gyanúm, hogy a régi bandából mindenkinek jutott egy galamb. De megmerném kockáztatni, hogy azok talán szerencsésebben értek célt.

(Eközben valahol Token-város iparnegyedében egy galambot eltalál egy kocsmai verekedésből induló, nagy sebességgel repülő aranyfog. Az elkábult tollas belezuhan az egyik műhely kéményébe, ahol a kazán aljára zuhanva porrá ég. Nem sokkal ezután a kazán takarítása során egy tehetséges ember, majd megtalálja a postahengert. A megkérdőjelezhető öröm megünneplésére pedig megközelítőleg tíz-tizenöt különböző fajhoz tartozó fog indul majd útnak a város légterében.)

- Értettem, kapitány. Azonnal szólok Ontafirnak. - nyugtázza Packur.
- És lenne még valami. - szorítja össze a hüvelyk- és a mutatóujját az orrnyergén a félmajom.
- Erős a gyanúm, hogy nem fog tetszeni. - törli meg hosszú nyelvével a bal szemgolyóját a hüllő.
- Felvesszük Eve-t! - tárja sajnálkozásra kezeit Kong.
- Hagytál valamit a torrokkarcolóból?
- Ebből nem. - lóbálja meg az üres üveget. - De nyugodtan kezdj meg egy másikat.

Pár perccel később a kormánykeréknél...

- Nem, nem, nem, nem! - mély levegő - Nehem, ne-hem! - orrfolyás - N...hmm...! - szorítja magához a kereket Ontafir, a bal lábát pedig beékeli a kerék és a keret közé, hogy véletlenül se lehessen másfelé fordítani a hajót. - Az az asszony egy bestia!
- Ez azért erős túlzás. - dünnyögi Kong.
- Az emberek a vízbe ugrálnak a fedélzetről. - közli szárazon Packur.
- Megemelem a bérét annak, aki marad. - próbálkozik a kapitány.
- Mégis miből? - suttogja felé oldalazva az elsőtiszt.
- Inkább a iszapcápák! - kiáltja vissza gúnyosan az egyik matróz a hullámok közül.
- Ezekben a vizekben nincsenek is iszapcápák, barom! - világosítja fel a félmajom.
- Annál jobb. - vigyorog a matróz.
- Ezekben a vizekb...

A matróz körül apró buborékok jelennek meg, egy szép kört alkotva.
- Ó, faszom! - nyöszörgi a férfi.
- Bezony, ez itt Csápváros területe. És, minden ami nem egy hajó, vagy azon tartózkodik, és a vízben lebeg - legyen az élő, vagy élettelen - az élőváros tulajdona. Mondtam, hogy olvassátok el a Nagy Sósvízi Törvénykönyvet!
- Nem is tudok olvasni. - csapkodja a vízfelszínt a matróz.
- Az aluliskolázottság egy újabb áldozata. - integet Kong.

Egy tapadókorongokkal gazdagított csáp bukkan fel, jóval a tengerszint fölé tornyosulva. Egy kósza pillanatig a hajó felé fordul, és egy alig észrevehető mozdulatot tesz. Valahol ezt talán bólintásnak is vehetik.
- Üdv, neked is. - emeli fel mindkét karját a félmajom. - Bírom ezt a várost. - öklözik Packur vállába.
- Fura egy majom vagy te. - somolyogja a másik.
A matrózt elnyeli az egyik korong. Csápváros egy újabb rabszolgával gazdagodott. A többiek sebesen visszaindulnak a bárka felé. Van, akinek sikerül, van akinek nem.

- És mégis merre keressük a feleségedet? - vakargatja a vállát a gyíkember.
- Utoljára akkor láttam, amikor vízbe fulladtam a szabadságharc alatt. - Add vissza az uramat, te köcsög! Ezt üvöltötte a magban. És birokra kelt az Öreggel. - könyököl a korlátnak Kong.
Oltafir keservesen zokog az előbbieket halva, akár egy kisgyerek.
- Szedje már össze magát! - korholja az elsőtiszt, majd lehámozza a kormánykerékről. - Mély levegő!
- Akkor...? - szipogja a kormányos.
A félmajom megindul a kötélzeten az árbóckosár irányába, de félúton vigyorogva megfordul:
- Irány a Pokol.

A sós levegő baljós illatokat sodor az irányába, de ő nem bánkódik, mélyeket lélegzik, a tüdeje szinte ég. Valami lángra kapott benne, valami, amit már régen érzett. Egy tengerészdal kel szárnyra a bajsza alól:

Az én mátkám haja lángtenger,
Az én mátkám tekintete világokat éget el,
Az én mátkám tűzről pattant
vérben fürdő dalos madár,
Az én életem egyetlen szikra,
S fényénél egy villanásra
megpihen a Halál...