Az előző fejezet tartalmából:

bőrokrácia... tavaly előtti arcbőr... kolosszális kukac... pattogatott kukorkékoca

A Véletlen Eb előtti domboldalon.

Az anyám által kivert fogaim rendíthetetlen elszántsággal szaggatják fel az ínyemet. Nem igazán értem miért nem tudnak a kivertek nyomán a felszínre törni. De a goblin lét a sok móka mellett meglepően sok szenvedést is tartalmaz. Persze nyugtat a tudat, hogy ez utóbbiból jut a társaságunkba keveredő szerencsétleneknek is... és akkor még ki sem nyitottuk a szánkat.
- ...és ezért sodortalak el véletlenül, ezer bocs. - öleli meg a mutert jeges karjaival Terry.
- Ó, így már értem. Semmi gond kincsem. - fonja karjait a hóelementál köré anyám.
- Bocs, nem figyeltem, mi? - eszmél fel félálmából félmeztelenül Dym.
- Nem fontos. - legyintek, és a kiürült korsómmal megindulok az Eb felé.
- Légy jó fiú és hozz anyádnak egy hordó töményet! Még nem olvadtam ki teljesen. - kiált utánam az öreglány.

Lépteim alatt kellemesen susog a harmatos fű, felszakadt ínyembe kap a hús szellő, a felkelő nap fénye kellemesen melegíti az arcomat, lassan szállingózik a hó. Hó? Hirtelen megemelkedik a pulzusom, ahogy lelki szemeim előtt felsejlik egy orrszarvas képe. Nem, nem, nem. Még csak most építettem újra a kocsmát. Az nem lehet, hogy máris...
- Ez hamueső. - morzsolja a pelyheket az ujjai között Dym.
- Hála az égnek, az nem olyan rossz! - intek vissza és vidám léptekkel folytatom az utamat.
- De nem ilyen mennyiségben. - pásztázza az eget a tekintetével a hóbarátom.
- Gyermekeim a sör habja alatt! Ezt látnotok kel! - hív minket anyám.

Mind a hárman a domb tetejére kocogunk, ahol elhűlve látjuk, hogy...
- Főbbváros lángokban áll. - hebegi Dym.
- Félelmetes. - kristálybőrözik Terry.
- Meh. - rántom meg a vállam.
Hatalmas csattanással anyám tenyere a koponyám hátulján landol.
- Ott leendő kuncsaftok is lehetnek. - korhol a muter.
- Igaza van, asszonyom. - rántom helyre a nyakamat.
- Remélem Bruma azért jól van. Bírom a srácot. - huppan a fűbe Terry.
- A faszom, tényleg! - vágtatok sebes léptekkel a kocsma felé. - Srácok szedelődzködjetek! Tűzbe megyünk az utolsó rajongomért! - kiáltok hátra a vállam felett.
- Ki a fene az a Bruma? - értetlenkedik anyám.
- Egy Retkes. - indul utánam Terry.
- Ez bizony a fiamra vall. - indul utána kelletlenül anyám.
Dym nagyott sóhajtva végignéz a meleg szellőben lengedező orkfaszán.
- A picsába, akkor most fel kell öltözni.

Főbbváros, tömlöc.

Bruma vermének járdaszinten lévő rácsain keresztül a városban eluralkodó káoszt szemléli. A vallási fanatikusok véráldozatokkal próbálják megvenni a saját életüket a Főbbvárosba özönlő szörnyetegek előtt. Kóbormacskák hágják a harci kutyákat, tömeghisztéria... és még elsodorták a kedvenc hót dagadózó ételárusát is.
- Valahogy ki kell jutnom innen! - kiált fel bosszúsan miközben a mennyezetről lógó bomlásnak eredt cellatársába öklöz egyet.
- Talán már kiférek. - válaszol a vadul lengedező hulla(?).
- Bocs Morted, azt hittem még alszol. - szabadkozik Bruma.
A Retkes Pajzsok egykori vezetője a rongyos ruhája alá rejtett bökőjével levágja az élőholt testét. Morted az egyik lábát maga után húzva (mint minden retkes zombifilmben, már ha ebben a világban létezne film, de ha egy párhuzamosban lenne, akkor tudjátok milyen lenne, és mennyire klisé... bár itt meg vannak zombik, háh) megáll a rácsok előtt. Meglazult látóidegein lógó bal szemgolyóját a kezébe kapva kinyújtja azt acélrudak között.
- Eltűntek az őrök. Talán elmehetek a kulcsosdobozig anélkül, hogy lebuknánk.
- Enged annyit a tested? - gondolkozik az állát vakargatva Bruma.
- A húsom már kocsonyásodott annyit, hogy átfurakodjak, de annyira még nem rohadtam el, hogy szét is essek. Ez az aranyközépkorom. Egy kis élőhalott humor. - vakarja meg a koponyája tetejét, majd a körmei alá ragadt bőrt a kövekre csapja.
- Akkor ha megbocsátasz. - rugaszkodik neki Retek Parancsnok.
- Hunnghhh! - préselődik át a rácsok között a hátát ért rugástól M., és landol hangos toccsanással a szemközti cella rácsain ismételten átpréselődve.
- Hát ez remek! - rogy térdre bosszúsan B., homlokát a hideg acélrudaknak hajtva. Majd öklendezve hátravetődik, amikor rájön, hogy M. kocsonyás, zöldesszürke szövetei a bőréhez tapadtak.
- Semmi pánik. - nyugtatja Morted.
- Te könnyen vagy. - keseredik el Bruma.
- Mert ez nyitva van. - lép ki a cellából az élőhalott széles lerohadt mosollyal a száján. (Nem, nem, ez jó. Mivel lerohadt az ajka nagyrésze, ezért szinte mindig vidám.)
- Akkor hozd a kulcsokat! - szökken talpra Bru.
Hirtelen hatalmas detonáció rázza meg a fejük fölött a börtönt. Az őrszobához vezető folyosó fülsüketítő robajjal beomlik.
- Itt döglök meg. - krákogja a portól B.
Morted együttérzően nekidől B. cellája ajtajának, amitől az nagyot csikorogva benyílik. 
- Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindig csak kifelé próbáltuk. - könyököl fel M.

A Véletlen Eb: epikus zenére felszerelkező MONTÁZS, elszánt képernyő felé forduló tekintetek MONTÁZS, fegyverek hüvelybe klakkannak MONTÁZS, jégpáncél fakad a hópórusokból MONTÁZS, zöld orkpénisz húzódik susogva a durva textilszövet takarásába MONTÁZS mindenki bátorra issza magát MONTÁZS

- Zebed, mégis hova tökömbe rohansz? - tárja szét értetlenkedve a karjait Dym.
- Ennyi forgolódástól hánynom kell. - próbálom sikertelenül az ujjaim között utat törő habot visszatartani.
- Ha már a budi felé hánysz, hozhatnád apádat is gennygombóc! - kiált utánam anyám

Pokol.

Kong kényelmetlenül feszengve, és nagyokat nyelve bukdácsol a csontig hatoló hidegben. A háta mögött vészjósló kondulással záródnak be a súlyos ajtók. Egy hatalmas csarnokban halad, ezt biztosan tudja. A farkában egy tőrt tart, hogy védje a hátát, biztos, ami biztos. Mély morgó hangok visszhangoznak körülötte. Fenevadak, démonok, szörnyek rejtőzhetnek a sötétség szívében.
- Conrad, lámpát! Mielőtt az uram még összetöri magát, vagy összeszarja a frissen felmosott járólapokat. - zeng az utasítás egy ismerős hangtól.
A kapitány retinája lángra lobban, ahogy elvakítja a fénytenger. Ahogy a könnyet törli szemeiből, a homályból egy alak bontakozik ki. Egy lidérc? Egy bestia? Egy démon? Nem. Nem... ez egy teljesen átlagos nő. Sötét haja vadul, csápok módjára tekereg az arca előtt. Bosszúsan köpdösi a szájába tévedő szálakat. Szemüvege mögül rángatozó szemekkel méricskéli a majmot.
- Conrad! Becsuknád azt a kurva ablakot? Huzat van. - zengi a csarnok tágas terébe.
Valahol egy nyílászáró hangos kattanással a helyére siklik.
- Köszöntem, nagyon kedves C.
Kong széles vigyorral Evehez lép. E. energikusan az orrcimpáiba markol és magához rántja. Kong ajkai csókra csücsörödnek.
- Mi fasz, de komolyan?! - hallja Kong a háta mögül, ahogy lüktető orral, a csepp asszonyhoz képest meglepően nagy energiaátadással és sebességgel száguldva csapódik egy fekete trónnak.