Az előző fejezet tartalmából:

magányos boszorkány... lengedező orkpénisz... BUMMM-BUMMM... vizeletsugár...

Valahol a Véletlen Ebtől távol, a kontinens túlsó végén.

Egy szakadt rongyokba bugyolált, ragyákkal sújtott alak gázol egy tömegsír iszamós poklában. Talán leprás, talán kamasz. Nem nagyon hatja meg a bűz. Háborúban született, háborúban nevelkedett, és titkon reméli, hogy háborúban is fog kitáncolni ebből az életből. Hullacibálók nyüzsögnek a levegőben. Ezek a jól megtermett légyszerű lények képesek egész tetemeket magukkal ragadni, hogy a fészkükbe vigyék. Aki nem ismeri ezt a környéket, az messzire kerülné őket azt gondolva, hogy ragadozók. De a maguk rusnya módján békésebbek nem is lehetnének. Bolyongó alakunknak nem többek holmi ide-oda cikázó tövisbegyeknél. Hogy mik azok? Majd később elmesélem.

Egy bordakosár szakad be a kutakodó talpa alatt.
- Óvatosabban fiatalember! - ragadja meg a bokáját egy rohadó hússal borított kéz.
- Áh, bocsánat! - szabadkozik az, majd lehúzza fejéről a csuklyáját. Igen határozottan nem leprás, csak kamasz.
- Egy ideje már hallom, hogy itt tapicskol ebben a fertőben. Tán keres valamit? - húzza ülőhelyzetbe magát udvarias holttestünk a fiatal térdét megragadva.
- Ami azt illeti igen. Egy délföldi hadúr hulláját. Elvileg idehozták a kivégzését követően. Ennek úgy kb. féléve.

Fejezetünk hőse, ha szabad annak neveznem, alkarjánál fogva talpra segíti az élőhalottat. De, mint tudjuk (ha nem, akkor most elmondom) egy pár hete bomladozó test vázizomzata már nem a legeredményesebben látja el azon funkcióját, hogy egyben tartsa a dolgokat.

Mártír Lante szolgálatára. - ráz kezet a hulla. Majd azzal a lendülettel vállának izommaradék elengedi a túlbuzgó kart, ami a fiatalember kezében marad. Remegés fut végig a testén, a jobb lába kiborul alóla, mint egy szétrohadt oszlop, medencéje elengedi a bal combját, amitől a felső teste lecsúszik a bal lábán. A feje most ott csücsül a combcsont tetején. - Az igazat megvallva tettem már rosszabb első benyomást is. - teszi hozzá.
- Anton. Anton Gané. - feszíti le kézfejéről a ragacsos ujjakat az ifjú, és a leszakadt kart a mellkaskosárba tűzi, mint valami virágot.
- Nagyon kedves. Köszönöm. - hálálkodik Lante.
- Csak hogy minden egy helyen legyen. Gondolom itt egy idő után nagy a keveredés. - igazgatja a betűzött kar végén az ujjakat Anton.
- Ne is mondd! No, de egy hadurat említettél. - csattogtatja állkapcsait a csonttotem.
- Igen Steve Első A Névent. - bólint a fiú.
- Steve, hmm, Steve. - gondolkodik felpüffedt nyelvét a fogain tekergetve Lante, amivel sikeresen eléri, hogy az alsó fogsorából az összes fog a sárba potyog. - Hé Lizmanova! - kiáltja el magát.

Pár méterre tőlük egy asszony viszonylag friss hullája robban ülőhelyzetbe. 
- Mi van már megint?! - üvölti az ég felé.
- Nem ismered véletlenül Steve-et? Elvileg féléve került ide. - krákogja Lante.
- De hát én még csak most jöttem. - bosszankodik Liz.
- Ne ordibáljatok már annyit! - pöffeszkedik egy vízihulla az egyik közeli víztükrön. - Ott van a nekrotölgy gyökereinél az északi szélen.
- Nekrotölgy, északi szél. - bólint Anton, és hálálkodva megpaskolja a húsballon hasát. Amitől az kihasad és nyálkás belsőségeket szórva sebesen felsípolja magát a közeli fa ágaira.
- Pompás. - dünnyögi.
- Köszönök mindent. - hálálkodik a többieknek a fiú.
- Igazán nincs mit. Ami azt illeti mi nem is tettünk semmit. - vicsorogja Mártír.
- Jobban belegondolva tényleg nem. - ütögeti az állát Anton.

Gyors léptekkel megindul a tömegsír északi vége felé.
- Hé, kölyök! - kiált utána Lante. - Ha elvinne a lepra, intézd úgy, hogy idekerülj! Jókat dumálnánk.
- De én nem... Mindegy. - legyint a kamasz.

Egy fekete, repedezett kéreggel borított hatalmas tölgy magasodik az említett helyen. Ahol megsebezte az idő, ott vérszerű gyanta buggyant a felszínre. Feltűnően büdös, ami ezen a helyen nem kis teljesítmény. Az egyik gyökéren olyan vastagon áll a gyanta, hogy egy ember is könnyedén elférne alatta. Ami azt illeti...

A hollók riadtan rebbennek szét, ahogy Anton a gyantakoporsóhoz lép. Tenyerét a vörös mázra teszi. Ragacsos, meleg, és lüktet. Hirtelen ötlettől vezérelve megkopogtatja az egyik dudornál.
- Pillanat, pillanat. Csak felkapok valamit. - szól valaki odabentről.
- Zebedről szeretnék beszélni magával. - huppan le egy szomszédos gyökérre a fiú.

A koporsó gyakorlatilag szétrobban, és egy rozsdás páncélba öltöztetett múmia emelkedik ki belőle.
- Végre! - üvölti. - Gyere be! - utasítja Antont. - De ne érj semmihez! Nem akarom elkapni.