Az előző fejezet tartalmából:

rossz hírek... epehab... kell a csapat... na, baszd meg!

Meglepően tágas a nekrotölgy aljában lévő gyantakoporsó belseje. 
- Mágia? - érdeklődik Anton, ahogy kezeit zsebre dugva az egyik sárgán ragyogó falnak dől a bejárat mellett.
- Nem. Csak ügyesen rendeztem be. - dünnyögi a hadúr. - Persze, hogy az. - teszi hozzá gyorsan, ahogy meglátja a fiatal összeráncolt homlokát.
- Szóval... - kezd bele a mondandójába a fiú.
- Gyorsabban fiú, Zebedről akartál beszélni. Meghalt végre? Hol van a sírja? Mi a tudomány jelenlegi állása, egy múmia képes lehet újra hugyozni? Hogy jutok ki ebből a börtönből? Lazítsál kölyök! Lazíccsá'! - üvölti sárgás port fröcsögve a múmia, miközben Anton füleibe kapaszkodik.
- Hiszen kijött a "börtönéből", amint kimondtam a goblin nevét. - hebegi a kamasz.
- Mi ez amit az ujjaiddal csinálsz? - sziszegi S.E.A.N.
- Ez " "? - hunyorog Anton.
- Ja. - bólint a hadúr.
- Mágia. 
- És mit csinál?
- Általában hülyét csinál másokból.

Az élőhalott mintha mi sem történt volna elengedi a srácot. Majd zokogva térdre esik, ahogy remegő kezeit az arca elé emeli.
- Elkaptam. Hogy lehettem ilyen bolond?!
Anton egy pillanatig értetlenül mered a nyávogó hadúrra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, így szól:
- Ha elárulja, amit tudni akarok meggyógyítom. Ha nem, együtt evezünk rövid időn belül a túlvilágra.
- Nem evezhetek. Nem tudok úszni. - szipogja a múmia.
- Hogy lett ez hadúr? - suttogja magában Gané.
- Tessék? - szökken talpra S.E.A.N.
- Szóval Zebed. Megvannak a forrásaim, ahhoz, hogy elkapjuk. - kezd bele Anton.
- Neked? - nyerít fel hangosan Steve.
- Ötezer zsoldos, de ez még kevés a Kocsma Köztársaság ellen. Kell az ön képessége is. Kellenek a holtak.
- Ha segítek nem hagyod, hogy elvigyen a nyavalyád?
- Ön került a legközelebb, ahhoz, hogy megölje. Ha megosztja velem az erejét, és a tudását. "Meggyógyítom." - emeli varázslatra az ujjait a fiú.
- Miért akarod elkapni az zöld pöcsöt? - törli meg verejtékezésre képtelen homlokát a múmia.
Hirtelen forróság önti el a termet. Gané szemei vörösen felizzanak. Steve megesküdne, hogy pár ujjnyira a levegőbe is emelkedett.
- Még gyermekkoromban turnézott a tartományunkban.
- Uramatyám! A Ganésowich-klán pusztulása. - hebegi a hadúr.

Majd mintha mi sem történt volna Anton Steve kezébe csap, és megrázza:
- Akkor velem jön, ugye?
Amaz a kezeire mered, és értetlenkedve megkérdezi:
- Mi volt ez az előbb? A szemeid? A forróság?
- Áh, az? - vakargatja a tarkóját a kamasz. - Biztos csak a hormonok.

Eközben valahol a Leviatán-tenger közepén.

A félmajom szőrös karjainak két mozdulatával megteszi a távot a fedélzettől az árbóckosárig. Elégedetten kémlel a távolba a hajóorr irányába. Sehol egy viharfelhő a horizonton. Lapos orra alatt büszkén nevelgetett ritkás bajuszába kap a sós szél. Dagadó mellel néz végig a hajóján. Hosszú évek kemény munkájával sikerült összekapargatni a szükséges összeget, de végül megérte. Néha elgondolkozik, hogy hogyan lehet ilyen szerencsés. Remek hajó, remek legénység. Legális szállítmányok. Pedig régen volt, amikor... Már nem számít. Zavarja szét a gondolatait. Lassan körbenéz a zöldeskék víztükrön. A tat irányából egy albatrosz közeledik a hajó felé. A jó szerencse jele. Elégedetten szívja be a levegőt még egyszer. Majd az egyik kötélen lecsúszik, és a kormányosa hátára csap.
- Egy albatrosz közeleg.
- Akkor remek utunk lesz kapitány. - néz a háta mögé elégedetten Ontafir.
- Kapitány? - hallja az elsőtiszt dörgő hangját. - Lejönne?
Szőrös lábainak két mozdulatával megteszi a távot a kormánytól a kabinjáig.
Az elsőtiszt bevágja maguk mögött az ajtót:
- Katasztrofálisak a pénzügyeink. Nézd a számokat! Mondtam, hogy teljesen legálisan csak pár évig lehet eltengődni. - bök a tárgyalóasztalon szétterített papírokra Packur. - Ez így nem mehet tovább. - túr bele a tengeren töltött évek alatt egyre ritkuló kék hajába. Idegességén az sem segít, hogy a kapitánya láthatólag a tenger megigézésén dolgozik, mert pislogás nélkül mered a hajó által keltett hullámfodrokra. - Kong? - emeli fel a hangját.
- Nem jön az a madár kicsit túl gyorsan? - kocogtatja ápolt körmeit a kabin ablakának a kapitány.
Packur ingerülten kifújja a levegőt, és a félmajomhoz lép.
- Talán végre utolér minket a szerencse. - nem akarja elhinni, de mintha végre egy kis nyugalom kúszna be a bőre alá.
Kong az italos szekrényhez ugrik, majd gyakorlott mozdulatokkal két poharat csordultig tölt szilánkvárosi torokkarcolóval, és az egyiket az elsőtisztjének nyújtja.
- Szerencsésebb szelekre. - koccintják össze a poharaikat.
Üvegszilánkok terítik be a kabin padlóját. Mindketten a poharaikra néznek, de azok sértetlenek. Tegyük hozzá, hála az égnek. A torokkarcoló hordója kétszer annyiba kerül, mint a májromboló nektáré. Az ablak azonban teljes szélességében berobbant, és most egy zavarodott tengeri madár pislog a papírok között. A madár és a két férfi hosszú lélegzetvételnyi ideig bámulja egymást.
- Talán... - kezd bele Kong, de félbeszakítja az albatrosz öklendezése.
Egy félig megemésztett galamb toccsan az asztallapra. A lábán még mindig ott csillog a kis fém postahenger. A félmajom undorodva felemeli a testet, majd letépi róla. Durva szövésű mellényébe törli, kinyitja, de egy heves mozdulattal fintorogva elrántja a fejét. 
- Goblin szaga van. - fordul Packur felé, miközben kitekeri a kis papírszalagot.
- Mi áll benne? 
- Semmi jó. Verj csapra egy hordót a legerősebb piánkból, és hagyj magamra! - villantja meg hegyes szemfogait. Anélkül, hogy megfordulna majomfarkának egyetlen csapásával a falhoz vágja a tengeri madarat. Majd az üveg torokkarcolót magához ragadva lehuppan a padlóra. Nagyokat kortyolva, majd az állát megtörölve a rángatózó tollast nézni, ahogy az nagy nehezen magához tér, és átbukik az ablak helyén.
- Kibaszott albatroszok.