Az előző fejezet tartalmából:

szifiliszes gyermekdal költő... manó... csokigolyó... vérangyal... 

J. miután kimulatta magát lassan feltáplászkodik a földről, ugyanis nem akarja a lassan megalvadó vérben tölteni hosszú életének elkövetkezendő napjait. Akkor ki formálná tudásával a világot? Ki adna értelmet Béla életének? Emlékeztek Bélára? Ő emlékszik rátok.
- Bezony ám! - bólogat a nyúlember, miközben J. lecibálja magáról a laborköpenyét és megindul a zuhanyzó felé.
- Te mégis kihez beszélsz? - bíbelődik apró csizmáival a manó.
- Te nem...?
- Mi?
- Mi? - Béla szórakozottan legyint, és visszafekszik az emberbőrökre. 
De attól még figyel titeket. Béla mindig figyel.

A labor épülete mellett a raj lassan tisztára rágja Flinta csontjait. Pangea elégedetten biccent. A héten már biztos nem kell az élelmezésükről gondoskodnia. A semmiből egy galamb koppan a félig felhúzott ablak keretének, majd eszméletét vesztve, pörögve belerepül a savtartályba. J. gyorsan utánanyúl, de már csak a lábára erősített postahengert tudja megmenteni, ahogy a madár teste helyén csak rózsaszínes hab marad a folyadék tetején. A henger tartalmát olvasgatva hol a szeme elé emeli olvasószemüvegét, hol eltartja magától a lapot, de a szemüveget meg a homlokára tolja, mint, aki nem tudja mire vélni az olvasottakat.
- Ennyire rossz hírek? - húzódik ketrecének ajtajához Béla, nagy kigúvadt nyúlszemeit a rácsnak nyomva.
- Nem... Nem tudom. Talán... Még mindig pocsék a kézírása.
- Kinek? - a nyúlember szemgolyója hangosan pukkanva átpréselődik két acélszál között.
- Egy gobliné. A bandából, amit említettem. Megtennéd, hogy megpróbálod elolvasni, amíg lezuhanyzok? - nyomja a nagyra nőt rágcsáló kezébe a tekercset J., majd eltűnik a zuhanyfülke penészes üvegei mögött.
A csövek hangosan könyörögnek az életükért, ahogy a víz megindul a rózsa irányába. A gőz lassan kitölti a fülkét, ahogy J. csilingelő hangja egy tradicionális manódalra gyújt:

Kicsi az öklünk,
De jó sok a fog,
Ha sokat pofáztok,
Kicsiny öklünknek akad majd dolog
Egyenes, felütés, balhorog,
Ha sokat pofáztok
az öklünk dolgozni fog...

- ...az öklünk dolgozni fog. - dünnyögi Béla, miközben lassacskán, de azért biztosan kisilabizálja a levél lényegi tartalmát.

Fülsiketítő csikorgás jelzi, hogy a piciny elme befejezte a tisztálkodást. Pár perccel később felfrissülten, fekete köpenyt viselve jelenik meg Béla színe előtt.
- Na? - érdeklődik, és ledobja magát kedvenc kátrány-tavi fókabébi szemgolyóval tömött szemzsákjára.
- Nos. - köszörüli meg a torkát a nyúlember. - Zebed, a segítségedet kéri, valami veszedelem miatt, ami a Demokratikus Kocsma Köztársaságot fenyegeti, az okát nem igazán sikerült kivennem, mert tényleg csúnyán ír, de elmondása szerint mindenki a szavát adta a bandából, hogy segít.
- Ezt így ebben a formában erősen kétlem. - piszkálgatja a lábkörmeit J. - De mindegy is. Üsse manó, megyünk. - csap a térdeire.
- ...gyünk? - cuppantja ki a szemgolyóját a rácsok közül hitetlenkedve Béla.
- Valljuk be a kutatásom hónapok óta stagnál, a készleteim fogyatkoznak. Na mit szólsz?
- És mi lesz a sorsommal, hogy a világ javára végezzem be?
- Ó, ha igaz, amit az a kretén goblin írt, akkor bizonyára bevégzed. Majd úgy intézzük, hogy a világ javára.
- Ne kecsegtess hősi halállal, asszony! Nem élném túl, ha nem lenne benne részem.
- Kérésed megfontolás tárgyaként jegyzetbe véve. - kopogtat apró noteszén J. - Lehetőség szerint hősi halál, egyéb esetben csak halál, túlélés csak a legrosszabb esetben (kétszer aláhúzva).

Pangea a ketrechez lép, és kiengedi a nyúlembert, aki nagyot szökkenve a labor közepére repül, majd izmos lábait maga mögött húzva a padlón hatalmasat nyújtózik.
- Te most összeherézted a csempét? - korholja J. - Eh, hozd a 0612-es táskát, és készülj az indulásra! Addig én összegyűjtöm a rajt, és előkészítem a járgányt.
- Végre a járgány! - öklöz a levegőbe Béla. - A járgány. - suttog felétek Béla. Hogy mi az? Még nem írtam, vagy nem figyeltetek? De Béla figyel. Béla figyel titeket is.

Eközben a Véletlen Ebben.

- Tudod, hogy szükségünk van anyádra is. - pöfögi budiból a feketére pörkölődött epehab, aki nem mellesleg az apám.
- Muszáj? Tudod, hogy megölné Terryt. - amióta elsodorta a lavina szertartás során a vérét kívánja. - Inkább az zavarja, hogy szarás közben zavarták, nem az, hogy meghalt. - kapargatom a szájszegletembe száradt hányadékot. - Tudod, mit csinált veled is, amikor rányitottál.
- Három napra egy fához kötözött a Meleg Mackók-erdejében.
- Azt hittem nem éled túl. - simogatom az ülőkét.
- Olyan oldalamat ismertem meg, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Vagy csak elfojtottam. Tudod az ottani őslakosok szörnyetegeknek tűnhetnek, de nincs náluk odaadóbb szerető. - megesküdnék, hogy elpirult az öreg.
- Tudod, mondtam, hogy szeretnék többet megtudni a családodról... de nem muszáj. - méricskéli zavarodottan az ajtófélfát a hóelementál.
- Á, faszom menjünk! Jobb túlesni rajta. - krákogok egy nagyot. - Olvasszuk ki az öreglányt!

Az előző fejezet tartalmából:

galamb... aluliskolázottság... Csápváros... tengerészdal

Flinta hatalmas termetéhez képest meglepő hangtalansággal robog a sárgás avarban. Négy emberhossznyi léptei nyomán száraz levélfüggöny emelkedik a lombok felé. Óriás, ebben az erdőben azonban mégis aprónak tűnik a csillagpásztor égerfák árnyékában. A rozsdaette hálókerítésen inkább önnön szórakoztatására ugrik át, mintsem szükségből. Titáni ereje miatt pedig akár kisujjal is ki tudná tépni a tartóoszlopokat. Azonban ma jó napja van. Könnyen megszerezhető és felettébb értékes zsákmányról kapott egy megbízható fülest. (Már amennyire egy alvilági füles hiteles lehet egy orgazda szájából.) Így víg optimizmussal robog a célpontja felé. Ha legalább fele annyira körültekintő lenne profi létére, mint amennyire derűs, talán észrevette volna a hálókerítés tövébe esett figyelmeztető táblát:

VIGYÁZAT SZÖKŐÁLLATOK!

A nagy Égboltágyazó-hegység lábánál fekvő Bolha-völgy sűrű erdejének közepén megbújó piciny laborban egy annál nagyobb elme kedvesen csilingelő hangja csepeg vissza a fémernyőkkel felerősített olajlámpák fényétől ragyogó lombikok közül, ahol a túlírt nyúlfaroknyi sorokat követően egy ici-pici manó legújabb, többhónapos kísérletének eredményét látva, így kiált:
- Hogy a jó büdös kurva anyjának gecitől habos kirohadt fogágyába szarna maltert egy csapat szifiliszes gyermekdal költő!
Ingerülten letépi a korommal sötétített védőszemüveget a fejéről, és dühösen kihajítja az ablakon, ahol Flinta megdöbbenéstől leakadt szájában landol.
- Bocsánat. - fújja ki a levegőt, és a nyúlemberkísérletekre szánt középkorú férfi ketrecéhez lépve egy maréknyi cukorkát szór az etetőbe. - Remélem nem visz el a cukorbaj mielőtt megkezdem a kísérleteimet az új szereimmel. - teszi hozzá.
- Én is nagyon remélem. Túl jó dolgom van itt, ahhoz képest, hogy még nem járultam hozzá a tudomány fejlődéséhez az életemmel - szabadkozik Béla, a karrierista kísérleti nyúlember.
- Talán pihennem kellene, túl gyors tempót diktálok magamnak. A versenytársak úgyis évtizedes távolságokra vannak még az én munkámtól. - győzködi magát Pangea J.
- Még sosem kérdeztem, hogy honnan a neved J.? - igazgatja az alomként szolgáló emberbőröket Béla.
- Semmi komoly. - kezd bele a manó. - Pár évvel ezelőtt, amikor még egy zsoldoscsapattal húztam az igát keresztbe-kasba a kontinensen, elvállaltunk egy melót egy párhuzamos világban. Az ottani uralkodó kért segítséget az elrabolt lánya visszaszerzéséhez. Talán nem kell bizonygatnom, hogy én voltam a csapat esze. Rengeteg kísérleti fegyvert szabadalmaztattam az évek során, amihez egy zsoldoscsapat tagjaként megfelelő harcászati kísérleteket tudtam elvégezni. Na mindegy is, a kiscsaj visszaszerzése már egy karnyújtásnyira volt, amikor elérkezettnek láttam az időt, hogy pontot tegyek az ügy végére az emberrablók fejének likvidálásával. Akkoriban egy felhasználóbarát, de ugyanakkor eredményes gránáton dolgoztam. Az lett volna a lényege, hogy a robbanás a megjelölt célponton kívül mindenkit figyelmen kívül hagy. Egy mesterséges elme volt a lelke.
- Mesterséges elme? - szakítja közbe a nyúlember.
- Olyan, mint a tied, csak jobb. Sarokba csokigolyókat szaró test nélkül. - magyarázza a piciny zseni. - Szóval az M. E. a felrobbanás előtti pillanatban arra jutott, hogy a hercegnő túlélése nagyobb fenyegetés, mint az emberrablóké, ezért felülírta a célpontra irányuló parancsomat, és csak a lányt ölte meg.
- Szar ügy. - húzza a száját Béla.
- Lett volna... - tartja fel a mutatóujját J. - ...ha később nem derült volna ki, hogy a vérvonal megszakadása miatt az uralkodó vetélytársai összefogtak, és megtámadták a királyságot. Ja igen, azt nem mondtam, hogy az a köcsög egy zsarnok volt, de teli erszénnyel. És egy vérzivataros történelemmel megátkozott világ ismét a béke és a demokrácia földje lett. A szétszakadt nemzetek újra egyesültek, a régi egységbirodalom neve alatt.
- Pangea. - suttogja döbbenten a nyúlember, miközben egy csokigolyó pottyan ki az alfelén.
- Ez volnék én! Még a félresikerült kísérleteim is elismerést hoznak. A tudomány útjai kifürkészhetetlenek. - rogy a forgószékére a kutató.

Ahogy az ablak felé fordul a Nap valahogy meglepően élettel telinek tűnik. Majd egy pislogással később egy fogsor fekszik a horizontra.
- Hol a fekete doboz? - dörgi Flinta.
- Te meg mégis ki a pöcsöm vagy? - pattan fel a pultra J.
- Flinta, a tolvajok céhének büszkesége. - húzza ki magát az óriás, amitől az ablakban csak a térdkalácsa látszódik.
- Kurva nagy büszkeség vagy mondhatom. - kezd bele a manó. - 1., Nem lopakodsz. 2., Nem méred fel a terepet. 3., Egyáltalán tudod, hogy néz ki, amit el akarsz lopni? 4., Ennek az egésznek nem arról kellene szólnia, hogy ki-be egyetlen nyom nélkül? 5., Van pofád bejönni Pangea J. birtokára! Nem láttad a táblát? Pedig az egy nagy, rikító tábla.

A fogsor ismét megjelenik, és egy hatalmas lélegzetvételt megelőzően akkorára nyílik, akár egy cet szája. A manót elkapja a belégzés légörvénye, és pillanatokkal később egy nyálkás húsalagútban csúszik egy savgőz illatú katlan felé.
- Hol a doboz? - hallja zúgó hangon az óriás hangját J. - A helyedben sietnék, mielőtt az előételem leszel, a nyúlpörkölt előtt.
- Mi-micsoda? - hebegi Béla miközben a ketrecbe már alig férnek el a golyók. 
Furcsa fütyülő hang üti meg Flinta fülét, de mintha a  gyomorszája környékéről jönne.
- Gyertek a mamához picinyeim! - cöccögi negédes hangon J. - Tudod semmi sem állhat egy kutya és a gazdája közé. Legyen az ezer kilométer óceán, vagy párcenti óriáshús.
Párszáz méterre az erdősáv szélénél egy szürkés fergeteg robban a mezőre. Majd zizegve megindul a labor felé.

Ha most ott lennél személyesen és hunyorítanál látnád, hogy az nem egy élőlény, vagyis de, de mégsem. Hanem többezernyi diónál nem nagyobb méretű kutya, amint egy rajként mozog. Szemeik űrfeketék, orruk, mint egy ork boxolóé, lelkesedésük pedig határtalan, ha a gazdájuk hívja őket.

- Várj! Inkább kihánylak! - nyüszíti az óriás, de mielőtt az ujja a szájába érne gyomortájékon nekicsapódik a raj. ...és csak rág, és rág, és rág. Gőzölgő belsőségek buknak a fűre. Flinta elgyengülve nézi, ahogy J. a raj és a belei hátán leszánkázik a földre. A köré gyűlő vérben fekve a karja és a lábai megállás nélkül járnak. Vérangyalt csinál. És kacagva nézi a falkája gyűrűjében, ahogy az óriás kisebb földrengést okozva a talajra omlik.

A telep túlsó végénél a szél hátán egy galamb érkezik, és egy újabb nem is annyira nagy, és nem is annyira rikító figyelmeztető tábla szakad le a kerítésről.

Az előző fejezet tartalmából:

"   "... albatrosz... katasztrofális pénzügyek... torokkarcoló

Kong félóra féktelen italozás után lassan lábra erőlteti magát. A feje hasogat, a torka ég. Bár az előbbi inkább tudható be Zebed levelének, mint az alkoholnak.
- Packur, jöjjön le! - kiált az elsőtisztnek.
A kékhajú gyíkember hirtelen jelenik meg a semmiből az ajtó előtt. A fürge, mint a gyík kifejezés kifejezetten illik rá. A teleportálás a gyíklét egyik előnyös velejárója. Az már kevésbé - bár ez már nem az ő problémájuk - ízléses megoldás, hogy az ugrás kiindulópontján ott marad a levedlett bőrük. Ja, és teljesen meztelenek. De ez általában nem zavar senkit, mivel semmi sem csüng alá, vagy terpeszkedik ágyéktájon.
- A szárazföldnek fordulunk. Token-városba. Erős a gyanúm, hogy a régi bandából mindenkinek jutott egy galamb. De megmerném kockáztatni, hogy azok talán szerencsésebben értek célt.

(Eközben valahol Token-város iparnegyedében egy galambot eltalál egy kocsmai verekedésből induló, nagy sebességgel repülő aranyfog. Az elkábult tollas belezuhan az egyik műhely kéményébe, ahol a kazán aljára zuhanva porrá ég. Nem sokkal ezután a kazán takarítása során egy tehetséges ember, majd megtalálja a postahengert. A megkérdőjelezhető öröm megünneplésére pedig megközelítőleg tíz-tizenöt különböző fajhoz tartozó fog indul majd útnak a város légterében.)

- Értettem, kapitány. Azonnal szólok Ontafirnak. - nyugtázza Packur.
- És lenne még valami. - szorítja össze a hüvelyk- és a mutatóujját az orrnyergén a félmajom.
- Erős a gyanúm, hogy nem fog tetszeni. - törli meg hosszú nyelvével a bal szemgolyóját a hüllő.
- Felvesszük Eve-t! - tárja sajnálkozásra kezeit Kong.
- Hagytál valamit a torrokkarcolóból?
- Ebből nem. - lóbálja meg az üres üveget. - De nyugodtan kezdj meg egy másikat.

Pár perccel később a kormánykeréknél...

- Nem, nem, nem, nem! - mély levegő - Nehem, ne-hem! - orrfolyás - N...hmm...! - szorítja magához a kereket Ontafir, a bal lábát pedig beékeli a kerék és a keret közé, hogy véletlenül se lehessen másfelé fordítani a hajót. - Az az asszony egy bestia!
- Ez azért erős túlzás. - dünnyögi Kong.
- Az emberek a vízbe ugrálnak a fedélzetről. - közli szárazon Packur.
- Megemelem a bérét annak, aki marad. - próbálkozik a kapitány.
- Mégis miből? - suttogja felé oldalazva az elsőtiszt.
- Inkább a iszapcápák! - kiáltja vissza gúnyosan az egyik matróz a hullámok közül.
- Ezekben a vizekben nincsenek is iszapcápák, barom! - világosítja fel a félmajom.
- Annál jobb. - vigyorog a matróz.
- Ezekben a vizekb...

A matróz körül apró buborékok jelennek meg, egy szép kört alkotva.
- Ó, faszom! - nyöszörgi a férfi.
- Bezony, ez itt Csápváros területe. És, minden ami nem egy hajó, vagy azon tartózkodik, és a vízben lebeg - legyen az élő, vagy élettelen - az élőváros tulajdona. Mondtam, hogy olvassátok el a Nagy Sósvízi Törvénykönyvet!
- Nem is tudok olvasni. - csapkodja a vízfelszínt a matróz.
- Az aluliskolázottság egy újabb áldozata. - integet Kong.

Egy tapadókorongokkal gazdagított csáp bukkan fel, jóval a tengerszint fölé tornyosulva. Egy kósza pillanatig a hajó felé fordul, és egy alig észrevehető mozdulatot tesz. Valahol ezt talán bólintásnak is vehetik.
- Üdv, neked is. - emeli fel mindkét karját a félmajom. - Bírom ezt a várost. - öklözik Packur vállába.
- Fura egy majom vagy te. - somolyogja a másik.
A matrózt elnyeli az egyik korong. Csápváros egy újabb rabszolgával gazdagodott. A többiek sebesen visszaindulnak a bárka felé. Van, akinek sikerül, van akinek nem.

- És mégis merre keressük a feleségedet? - vakargatja a vállát a gyíkember.
- Utoljára akkor láttam, amikor vízbe fulladtam a szabadságharc alatt. - Add vissza az uramat, te köcsög! Ezt üvöltötte a magban. És birokra kelt az Öreggel. - könyököl a korlátnak Kong.
Oltafir keservesen zokog az előbbieket halva, akár egy kisgyerek.
- Szedje már össze magát! - korholja az elsőtiszt, majd lehámozza a kormánykerékről. - Mély levegő!
- Akkor...? - szipogja a kormányos.
A félmajom megindul a kötélzeten az árbóckosár irányába, de félúton vigyorogva megfordul:
- Irány a Pokol.

A sós levegő baljós illatokat sodor az irányába, de ő nem bánkódik, mélyeket lélegzik, a tüdeje szinte ég. Valami lángra kapott benne, valami, amit már régen érzett. Egy tengerészdal kel szárnyra a bajsza alól:

Az én mátkám haja lángtenger,
Az én mátkám tekintete világokat éget el,
Az én mátkám tűzről pattant
vérben fürdő dalos madár,
Az én életem egyetlen szikra,
S fényénél egy villanásra
megpihen a Halál...

Az előző fejezet tartalmából:

rossz hírek... epehab... kell a csapat... na, baszd meg!

Meglepően tágas a nekrotölgy aljában lévő gyantakoporsó belseje. 
- Mágia? - érdeklődik Anton, ahogy kezeit zsebre dugva az egyik sárgán ragyogó falnak dől a bejárat mellett.
- Nem. Csak ügyesen rendeztem be. - dünnyögi a hadúr. - Persze, hogy az. - teszi hozzá gyorsan, ahogy meglátja a fiatal összeráncolt homlokát.
- Szóval... - kezd bele a mondandójába a fiú.
- Gyorsabban fiú, Zebedről akartál beszélni. Meghalt végre? Hol van a sírja? Mi a tudomány jelenlegi állása, egy múmia képes lehet újra hugyozni? Hogy jutok ki ebből a börtönből? Lazítsál kölyök! Lazíccsá'! - üvölti sárgás port fröcsögve a múmia, miközben Anton füleibe kapaszkodik.
- Hiszen kijött a "börtönéből", amint kimondtam a goblin nevét. - hebegi a kamasz.
- Mi ez amit az ujjaiddal csinálsz? - sziszegi S.E.A.N.
- Ez " "? - hunyorog Anton.
- Ja. - bólint a hadúr.
- Mágia. 
- És mit csinál?
- Általában hülyét csinál másokból.

Az élőhalott mintha mi sem történt volna elengedi a srácot. Majd zokogva térdre esik, ahogy remegő kezeit az arca elé emeli.
- Elkaptam. Hogy lehettem ilyen bolond?!
Anton egy pillanatig értetlenül mered a nyávogó hadúrra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, így szól:
- Ha elárulja, amit tudni akarok meggyógyítom. Ha nem, együtt evezünk rövid időn belül a túlvilágra.
- Nem evezhetek. Nem tudok úszni. - szipogja a múmia.
- Hogy lett ez hadúr? - suttogja magában Gané.
- Tessék? - szökken talpra S.E.A.N.
- Szóval Zebed. Megvannak a forrásaim, ahhoz, hogy elkapjuk. - kezd bele Anton.
- Neked? - nyerít fel hangosan Steve.
- Ötezer zsoldos, de ez még kevés a Kocsma Köztársaság ellen. Kell az ön képessége is. Kellenek a holtak.
- Ha segítek nem hagyod, hogy elvigyen a nyavalyád?
- Ön került a legközelebb, ahhoz, hogy megölje. Ha megosztja velem az erejét, és a tudását. "Meggyógyítom." - emeli varázslatra az ujjait a fiú.
- Miért akarod elkapni az zöld pöcsöt? - törli meg verejtékezésre képtelen homlokát a múmia.
Hirtelen forróság önti el a termet. Gané szemei vörösen felizzanak. Steve megesküdne, hogy pár ujjnyira a levegőbe is emelkedett.
- Még gyermekkoromban turnézott a tartományunkban.
- Uramatyám! A Ganésowich-klán pusztulása. - hebegi a hadúr.

Majd mintha mi sem történt volna Anton Steve kezébe csap, és megrázza:
- Akkor velem jön, ugye?
Amaz a kezeire mered, és értetlenkedve megkérdezi:
- Mi volt ez az előbb? A szemeid? A forróság?
- Áh, az? - vakargatja a tarkóját a kamasz. - Biztos csak a hormonok.

Eközben valahol a Leviatán-tenger közepén.

A félmajom szőrös karjainak két mozdulatával megteszi a távot a fedélzettől az árbóckosárig. Elégedetten kémlel a távolba a hajóorr irányába. Sehol egy viharfelhő a horizonton. Lapos orra alatt büszkén nevelgetett ritkás bajuszába kap a sós szél. Dagadó mellel néz végig a hajóján. Hosszú évek kemény munkájával sikerült összekapargatni a szükséges összeget, de végül megérte. Néha elgondolkozik, hogy hogyan lehet ilyen szerencsés. Remek hajó, remek legénység. Legális szállítmányok. Pedig régen volt, amikor... Már nem számít. Zavarja szét a gondolatait. Lassan körbenéz a zöldeskék víztükrön. A tat irányából egy albatrosz közeledik a hajó felé. A jó szerencse jele. Elégedetten szívja be a levegőt még egyszer. Majd az egyik kötélen lecsúszik, és a kormányosa hátára csap.
- Egy albatrosz közeleg.
- Akkor remek utunk lesz kapitány. - néz a háta mögé elégedetten Ontafir.
- Kapitány? - hallja az elsőtiszt dörgő hangját. - Lejönne?
Szőrös lábainak két mozdulatával megteszi a távot a kormánytól a kabinjáig.
Az elsőtiszt bevágja maguk mögött az ajtót:
- Katasztrofálisak a pénzügyeink. Nézd a számokat! Mondtam, hogy teljesen legálisan csak pár évig lehet eltengődni. - bök a tárgyalóasztalon szétterített papírokra Packur. - Ez így nem mehet tovább. - túr bele a tengeren töltött évek alatt egyre ritkuló kék hajába. Idegességén az sem segít, hogy a kapitánya láthatólag a tenger megigézésén dolgozik, mert pislogás nélkül mered a hajó által keltett hullámfodrokra. - Kong? - emeli fel a hangját.
- Nem jön az a madár kicsit túl gyorsan? - kocogtatja ápolt körmeit a kabin ablakának a kapitány.
Packur ingerülten kifújja a levegőt, és a félmajomhoz lép.
- Talán végre utolér minket a szerencse. - nem akarja elhinni, de mintha végre egy kis nyugalom kúszna be a bőre alá.
Kong az italos szekrényhez ugrik, majd gyakorlott mozdulatokkal két poharat csordultig tölt szilánkvárosi torokkarcolóval, és az egyiket az elsőtisztjének nyújtja.
- Szerencsésebb szelekre. - koccintják össze a poharaikat.
Üvegszilánkok terítik be a kabin padlóját. Mindketten a poharaikra néznek, de azok sértetlenek. Tegyük hozzá, hála az égnek. A torokkarcoló hordója kétszer annyiba kerül, mint a májromboló nektáré. Az ablak azonban teljes szélességében berobbant, és most egy zavarodott tengeri madár pislog a papírok között. A madár és a két férfi hosszú lélegzetvételnyi ideig bámulja egymást.
- Talán... - kezd bele Kong, de félbeszakítja az albatrosz öklendezése.
Egy félig megemésztett galamb toccsan az asztallapra. A lábán még mindig ott csillog a kis fém postahenger. A félmajom undorodva felemeli a testet, majd letépi róla. Durva szövésű mellényébe törli, kinyitja, de egy heves mozdulattal fintorogva elrántja a fejét. 
- Goblin szaga van. - fordul Packur felé, miközben kitekeri a kis papírszalagot.
- Mi áll benne? 
- Semmi jó. Verj csapra egy hordót a legerősebb piánkból, és hagyj magamra! - villantja meg hegyes szemfogait. Anélkül, hogy megfordulna majomfarkának egyetlen csapásával a falhoz vágja a tengeri madarat. Majd az üveg torokkarcolót magához ragadva lehuppan a padlóra. Nagyokat kortyolva, majd az állát megtörölve a rángatózó tollast nézni, ahogy az nagy nehezen magához tér, és átbukik az ablak helyén.
- Kibaszott albatroszok.

Az előző fejezet tartalmából:

talán lepra... udvarias holttest... nekrotölgy... nem akarom elkapni

Eközben a frissen felhúzott Véletlen Eb északi falain belül.

Hirtelen riadok az álmomból, miután Dym véletlenül hortyogó orrom alá borítja a korsója tartalmát.
- Baz'ki! Megint láttam azt a múmiát? - ragadom meg Terry karját.
- Azt a hipochondert a nekrotölgy aljánál? - tép le magáról a hóelementál.
- Pontosan. És... És volt ott valami nemibeteg ifjú kelésekkel az arcán, de valahonnan mégis ijesztően ismerős. - kopogtatom mutatóujjammal a pultot.
- Rossz hírek jönnek észak-nyugatról. - böfögi el magát egy troll hírfutár a pult túlsó végénél.
- Valaki. Vagy valami sereget gyűjt. A Demoktratikus Kocsma Köztársaság ellen. - teszi hozzá egy vérgólem a küszöbön oszladozva,
- Tudtam én, hogy túl szép az életem, ahhoz, hogy békésen csordogáljon itt a völgy alján. - mormogom a szálkák közé.

Lassan másnaposságommal küszködve elrángatom magam a pult végéig. Túlságosan is megünnepeltük az Eb újjászületését. Térdre rogyok, majd négykézláb folytatom az utamat a szolgálati mellékhelyiségig, ahol retkes mutatóujjamat a garatomnak pattintva kiadom a gyomortartalmamat. Ebben a sárgászöld habzó gesztustalan forgatagban hirtelen megjelenik egy arc. Mert miért is ne jelenne meg?

- Szevasz Zebed! - köszön verejtékező arcomba az epehab.
- Apa. - köpöm utána a számban maradt sárga salakot.
- Rég találkoztunk. - teszi hozzá.
- Rég rúgtam be ennyire. - emelem fel magam a pottyantós kávájáról.
- Figyelj rám kölyök! - ragadja meg a hab a tarkómat. - Össze kell szedned, akit csak tudsz, hogy megvédd ezt a dögöt.
- Ebet! - javítom ki. - Ebet! Ez nem holmi dög.
- Ja, nem az. - teszi hozzá Terry. - Ha végeztél hugyoznék. - fordul ki az ajtón.
- Csak vigyázz magadra, és azokra akik fontosak a számodra! - nyom egy keserű csókot az arcomra a fater.
El is felejtettem milyen tehetséges epével suttogó az öreg. Alig hajolok el a szarszagú mélységtől, máris egy méretes jégdorong kúszik a látóterembe.
- És ha most megbocsátanál. - teszi hozzá Terry.

Beletúrok a zsíros hajtaréjba a fejem tetején miközben letörlöm a szám sarkából a sárgászöld epemaradékot.
- Egyedül ide kevesek vagyunk. - csapok a pultra miközben Terry kilép a budiból, és bal szemöldökét felrántva felém fordul.
- Kell a csapat? - fordul a ketrecbe zárt postagalambjaim felé.
- Kell a csapat. - bólintok.

Tudom rég beszéltünk. És tudom haragszol rám. De Kong, a félmajmok nemzetségének büszke gyermeke, ismét szólok hozzád. Tudom  irányomba nincs tartozásod, ám vérszomjad büszkeségét simogatva mégis újra hadba hívnálak még egyszer. Utoljára.

- így repül el az első madár.

Félbarackoló! Skalpok félura! Kinek egy trófea sem érte meg soha a teljes energiabefektetést. Felesem töltöm a kedvenc poharadba, a kedvenc nedűdből. Jöjj velem még egyszer! Utoljára.

- így száll tova a második.

Pangea J.! Ki a felperzselt lelkeknek számvetője. Ismét hadba hívlak. Ha a valaha együtt elpusztított korsók fele is kedves volt neked. Velem tartasz. Még egyszer. Utoljára.

- Terry jeges lehelletével a hátában így indul a harmadik.

Everől vegyétek le a láncokat, és a szájkosarat!

- Biztos vagy ebben? - néz rám remegve a hóelementál.
- Az eljövendő csatában minden szörnyetegre szükségünk van. - bólintok.

Igaz, nem jellemző rám, de a kezeimbe veszem a seprűt és zavarodottan elkezdem kavarni a port a padlón. Dym a lábai közé rejti a péniszét, nehogy a makkja alá véletlenül begyűljön a szálló kosz. Talán túl sok ork pénisz higiénés aggodalmat tartalmaz ez a fejezet. De ne ragadjon be! Ne égessen! Az ég szerelmére, ne ragadjon le az a dicső élénkzöld  fityma!

- És most mi lesz? - fordul hozzám Terry, miközben egy korsó frissen csapolt martolóc sört csúsztat végig a pulton a kezeimbe.
- Várunk. - csapom vissza a korsót a pultra habbajusszal a számon.
- Biztos hogy jönnek? - húzza le a deret az orrnyergéről hűvös barátom.
- Sose hagynának ki egy ekkora vérfürdőt. - törlöm meg egy irgalmatlanul nagy korty után a számat. Majd elbizonytalanodva nézem, ahogy egy szikra tovaszáll a kezemről.
- Ez biztos, hogy martalóc sör? - ragadom meg Terry nyakát.
- Hát... Inkább sárkányköpet. - hörgi.
- Na, baszd meg! - vágtatok a pottyantós felé mielőtt túl késő lenne.
-Na, baszd meg! - sikoltja édesapám epeképe, amikor egy kis szünet után megérkezik a lángtenger.

Life is a Highway. - dünnyögi egy idegen világ dalát, valahol az Eb porondján egy bárd.

Az előző fejezet tartalmából:

magányos boszorkány... lengedező orkpénisz... BUMMM-BUMMM... vizeletsugár...

Valahol a Véletlen Ebtől távol, a kontinens túlsó végén.

Egy szakadt rongyokba bugyolált, ragyákkal sújtott alak gázol egy tömegsír iszamós poklában. Talán leprás, talán kamasz. Nem nagyon hatja meg a bűz. Háborúban született, háborúban nevelkedett, és titkon reméli, hogy háborúban is fog kitáncolni ebből az életből. Hullacibálók nyüzsögnek a levegőben. Ezek a jól megtermett légyszerű lények képesek egész tetemeket magukkal ragadni, hogy a fészkükbe vigyék. Aki nem ismeri ezt a környéket, az messzire kerülné őket azt gondolva, hogy ragadozók. De a maguk rusnya módján békésebbek nem is lehetnének. Bolyongó alakunknak nem többek holmi ide-oda cikázó tövisbegyeknél. Hogy mik azok? Majd később elmesélem.

Egy bordakosár szakad be a kutakodó talpa alatt.
- Óvatosabban fiatalember! - ragadja meg a bokáját egy rohadó hússal borított kéz.
- Áh, bocsánat! - szabadkozik az, majd lehúzza fejéről a csuklyáját. Igen határozottan nem leprás, csak kamasz.
- Egy ideje már hallom, hogy itt tapicskol ebben a fertőben. Tán keres valamit? - húzza ülőhelyzetbe magát udvarias holttestünk a fiatal térdét megragadva.
- Ami azt illeti igen. Egy délföldi hadúr hulláját. Elvileg idehozták a kivégzését követően. Ennek úgy kb. féléve.

Fejezetünk hőse, ha szabad annak neveznem, alkarjánál fogva talpra segíti az élőhalottat. De, mint tudjuk (ha nem, akkor most elmondom) egy pár hete bomladozó test vázizomzata már nem a legeredményesebben látja el azon funkcióját, hogy egyben tartsa a dolgokat.

Mártír Lante szolgálatára. - ráz kezet a hulla. Majd azzal a lendülettel vállának izommaradék elengedi a túlbuzgó kart, ami a fiatalember kezében marad. Remegés fut végig a testén, a jobb lába kiborul alóla, mint egy szétrohadt oszlop, medencéje elengedi a bal combját, amitől a felső teste lecsúszik a bal lábán. A feje most ott csücsül a combcsont tetején. - Az igazat megvallva tettem már rosszabb első benyomást is. - teszi hozzá.
- Anton. Anton Gané. - feszíti le kézfejéről a ragacsos ujjakat az ifjú, és a leszakadt kart a mellkaskosárba tűzi, mint valami virágot.
- Nagyon kedves. Köszönöm. - hálálkodik Lante.
- Csak hogy minden egy helyen legyen. Gondolom itt egy idő után nagy a keveredés. - igazgatja a betűzött kar végén az ujjakat Anton.
- Ne is mondd! No, de egy hadurat említettél. - csattogtatja állkapcsait a csonttotem.
- Igen Steve Első A Névent. - bólint a fiú.
- Steve, hmm, Steve. - gondolkodik felpüffedt nyelvét a fogain tekergetve Lante, amivel sikeresen eléri, hogy az alsó fogsorából az összes fog a sárba potyog. - Hé Lizmanova! - kiáltja el magát.

Pár méterre tőlük egy asszony viszonylag friss hullája robban ülőhelyzetbe. 
- Mi van már megint?! - üvölti az ég felé.
- Nem ismered véletlenül Steve-et? Elvileg féléve került ide. - krákogja Lante.
- De hát én még csak most jöttem. - bosszankodik Liz.
- Ne ordibáljatok már annyit! - pöffeszkedik egy vízihulla az egyik közeli víztükrön. - Ott van a nekrotölgy gyökereinél az északi szélen.
- Nekrotölgy, északi szél. - bólint Anton, és hálálkodva megpaskolja a húsballon hasát. Amitől az kihasad és nyálkás belsőségeket szórva sebesen felsípolja magát a közeli fa ágaira.
- Pompás. - dünnyögi.
- Köszönök mindent. - hálálkodik a többieknek a fiú.
- Igazán nincs mit. Ami azt illeti mi nem is tettünk semmit. - vicsorogja Mártír.
- Jobban belegondolva tényleg nem. - ütögeti az állát Anton.

Gyors léptekkel megindul a tömegsír északi vége felé.
- Hé, kölyök! - kiált utána Lante. - Ha elvinne a lepra, intézd úgy, hogy idekerülj! Jókat dumálnánk.
- De én nem... Mindegy. - legyint a kamasz.

Egy fekete, repedezett kéreggel borított hatalmas tölgy magasodik az említett helyen. Ahol megsebezte az idő, ott vérszerű gyanta buggyant a felszínre. Feltűnően büdös, ami ezen a helyen nem kis teljesítmény. Az egyik gyökéren olyan vastagon áll a gyanta, hogy egy ember is könnyedén elférne alatta. Ami azt illeti...

A hollók riadtan rebbennek szét, ahogy Anton a gyantakoporsóhoz lép. Tenyerét a vörös mázra teszi. Ragacsos, meleg, és lüktet. Hirtelen ötlettől vezérelve megkopogtatja az egyik dudornál.
- Pillanat, pillanat. Csak felkapok valamit. - szól valaki odabentről.
- Zebedről szeretnék beszélni magával. - huppan le egy szomszédos gyökérre a fiú.

A koporsó gyakorlatilag szétrobban, és egy rozsdás páncélba öltöztetett múmia emelkedik ki belőle.
- Végre! - üvölti. - Gyere be! - utasítja Antont. - De ne érj semmihez! Nem akarom elkapni.

Az előző fejezet tartalmából:

mindig... egzotikus... laposüvegnyi... elfes orrszarvú...

Ahhoz képest, hogy anatómiailag lényegében kivitelezhetetlen, hogy egy fiatal gyapjas orrszarvú ilyen szépen beszéljen, mégis ámulattal hallgatom a történetét, pedig azt hittem már mindent hallottam, ami ebben a varázslatos világban csak végbemehet.

- Tehát foglaljuk össze röviden az egészet. - teszem össze a két tenyeremet az ajkaim előtt. - Édesapád véletlenül pár hónappal ezelőtt belökött az orrszarvúkarámba, ahol te meg is haltál, ahogy azt ilyenkor illik. Nem kevéssel azután, hogy édesanyád bevallotta neki, hogy nem is ő a faterod. Majd ezt követően a baleset bekövetkezése miatt bűntudatot érzett, és elvitte a holttestedet egy törpe boszorkányhoz. Mivel nem volt nála pénz, ezért kiválasztotta a legszebb gyapjas borjat fizetség gyanánt. Ezt aláírom, cuki vagy.
- Köszönöm! - vigyorog, vagy vicsorít a fehér szőrtömeg.
- De Heyron abban az időszakban nem élte a legjózanabb időszakát. És azt mondta a boszinak, idézem:

É'tet testbe cserebere orrszarv.

- Igen. Amennyire ez a test jól értette. - biccent a borjú.
- Tehát a törpe valószínűleg átvitte a lelkedet az orrszarvúba, azét pedig a te halott testedbe. De miért van életben a másik?
- Öhm, mint említettem, hogy apámnak az orrszarvút fizetségként szánta a szolgáltatásért. Amint végbement a szertartás, és én öntudatra ébredtem ebben a testben... Nem, fúúú... Muszáj?.
- Kérlek, miattam nyugodtan átélheted újra azt a traumát. Folytasd! - és megpöccintem a tülökkezdeményét.
- Szóval a nénit nem érdekelte a borjú. Apa viszont annál inkább. Említette, hogy magányos ott fent a hegyen. Majd leteperte őt. Tetszik érteni, én ott ültem ebben a testben értetlenül, érthető zavarodottsággal, és végignéztem, ahogy azok ketten... Nos, üzekednek. Az aktus folyamán úgy alakult, hogy az élettelen volt testemre hemperedtek, majd háromnegyedóra ütemes mozgást követően láttam, hogy felbőg. Apukám, és az én testem is. Utána már csak arra emlékszek, hogy futunk. Én és az elf. Vagyis én az elf ebben a testben, és az orrszarvú mellettem az én testemben. Pár napig bolyongtunk a vadonban. De valahogy sosem szakadtunk el egymástól. Talán két nap elteltével megjelentem a küszöbünkön ezzel az ábrázattal. De anyám nem engedett be. Csak az elfet. De miután az a szoba közepére ürített és elrágcsálta az ágynemű szalmabélését kizárta a kertbe. Orvost hívatott hozzá, aki felvilágosította, hogy mi történhetett. Ettől az öreglány égtelen haragra gerjedt, hogy miért hagytam, hogy megöljenek, amíg halott voltam, miért hagytam, hogy ezt tegyék velem satöbbi. Meg a félredugást, amúgy is csak azért mondta, hogy felmérgelje, de nem volt igaz. Tetszik érteni, anyám nehéz természetű asszony volt. Majd felpattant a kedvenc gyapjasára, és elindult, hogy megölje a fatert. Én meg felültem a volt testemre - meglepően erős - és utánuk eredtem. Lényegében ennyi.
- Váó! - Bukik ki Terryből.
- És most mihez kezdesz? Nem maradhatsz csak így. Eyron, igaz?
- Igen. - bólint az orrszarvú.
- Zebed, amott Dymidia nem mágus? Tudod az a fura ork, fél agyarral, fél szemmel és deréktól lefelé félmeztelenül. Pont a féltetőt húzza fel a bejáratnál. - pattan fel Terry.
- Most, hogy említed. Hé, Dym, gyere ide egy pillanatra! - kiáltok az orknak.
Szürkészöld bőrével, szakadt ruhája alatt duzzadó acélos izomzatával, komor, opálos tekintetével, és szabadon lengedező péniszével Dym elsőre senkire sem tesz túl jó benyomást. De ha ez a zsánered, hé, ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Ám meglepően jámbor lélek.
- Mondjátok csak! - kezet rázunk.
- Eyron, tiéd a terep. - húzom magam mellé a gyapjas húsbörtönbe zárt elf gyermeket, aki megismétli a mágusnak is a történetét.
- Nem mindennapi. Felettébb érdekes. - vakargatja az állát zöld barátom. - - De azt hiszem tudok segíteni, elkezdtem egy mágusképzést galambozó tagozaton, miután vándortáncosnak szegődtem. Rendben, hadd lássam a két testet!
Egymás mellé állítjuk őket. Dym közéjük lép, és kezeinek karmos mutatóujjait a homlokukhoz érinti.
- Térj vissza lélek, folyamodnak forrásához! Kövesd kanyarulatait családod bárkájának fodrai nyomán! - mormogja mély hangján. De úgy, hogy még a szellő is elcsendesül, és a fűben neszelő apró állatok is. Majd félmosollyal a száján hátralép. - Megvolnánk.
- Na? - guggol Eyron elf teste elé Terry.
- Azt hiszem működött. - tapogatja magát a kölyök. Odalép a borjúhoz, és a gyapjába túr. Elégedett bőgés adja hírül, hogy minden rendbe jött.
Örömükben futásnak erednek a domboldalon. Boldogan pattognak egymás mellett, néha-néha nagyokat hemperegve a friss fűben. Gyermekzsivajjal a hátunk mögött nézzük tovább az Eb renoválását.
- Mi ez a bárkás dolog a varázsigében? - vakargatom az orromat.
- Tudod, a végén minden hajó ugyanabba a kikötőbe fut ki. Persze csak képletesen. - mondja pisálás közben Dym.
- Egy család, egy út, egy végzet. Szép gondolat. - suttogja Terry.

Két robbanás által keltett széllökés löki az ork vizeletsugarát a lábszáramnak.

- Galambos képzés, mi? - mormogom.
- Az első félévnél abbahagytam. - rázza meg magát.

Az előző fejezet tartalmából:

Rol... merevedés... hóelementál... and...

Szépen foldozgatják a törzsvendégek a Véletlen Eb szétszaggatott épületét. Amint híre ment a délelőtti balhénak, a helyi májasok azonnal a segítségemre siettek az újjáépítésben. Én és Terry pedig, mint jó brigádvezetők az útszéli dombon pihentetjük csatában elforgácsolódott ízületeinket. Hogy nem volt csata? Hogy nem-e? Igaz, nem csata volt csak egy kis családi perpatvar és egy szerencsés dobás. De majd úgy meséljük, hogy "hú, meg há!". Jót tesz a forgalomnak. Egy újabb megkérdőjelezhető részletekkel tarkított történet, ami mellett jól esik egy pofa sör.
- Tudod, mindig nehezemre esik elhinni, hogy ilyen könnyedén újraépül. Mindig. - nyújtja felém a báránycombot Terry, miközben az építkezést nézi.
- Ez az egyetlen csehó a völgyben. Ha mi nem gondoskodnánk az egzotikus italok beszerzéséről, ihatnának pancsolt szarokat a helyiek. Meg amúgy is, ez egy jó hely. - biccentek a fejjemmel az Ebnek, majd nagyot harapok a combból.
- A faszom! - kiáltok fel fájdalmasan, és húsba ragadt szemfogamat bámulom, ahogy a számat lassan megtölti a vér. - Ez bizony jól átfagyott.
- Mert a szívemből jött. - teszi a hideg kezét a vállamra a hóelementál.
Túlzottan nem zavar a fogam, holnapra úgyis visszanő.
Patkódobogást hoz a szél. A dombon túli kanyarban, ahol a földút a látóhatár alá bukik, porfelhő száll. Veszett tempóban közeledik felénk. Á, már látszik a zászló. Fekete alapon fehér gleccserfóka. A helyi rendfenntartó erő, a Retkes Pajzs lovasai. „Minden mi mocskos eme pajzsokon törik meg." - szól a jelmondatuk. Ezt aláírom, mert még nem hallottam róla, hogy valaha is megtakarították volna a munkaeszközeiket. Több évnyi rohadt gyümölcs, zöldség és szar repedezettre száradt kérge adja meg a csak erre a szervezetre jellemző egyedi jegyeket. A goblin azt gondolná, hogy akármilyen fegyver éri a pajzsukat - legyen az egyszerű husáng, vagy legendás kard - menten elrohad. Már csak büszkeségből is.
- Rendbontást jelentettek a fogadódból, Zebed. Újfent. - pattan le a lováról, és lép hozzám Brumora, ennek a járőrcsapatnak a vezetője. Kiveszi a kezemből a báránycombot és lendületesen beleharap. Azután egy elfojtott sikoly keretében visszaadja. A szájszegletében vércsepp jelenik meg.
- Üdv, Bru! Csak a szokásos. Semmi olyan, ami álmatlan éjszakákat okozna a helyieknek. - nyújtom neki a még viszonylag tiszta ruhazsebkendőmet, amit szélsebesen el is fogad, majd a szájába töm tamponálás gyanánt. Mondom viszonylag tiszta.
- O' anna' a óteste'? - kérdezi, amit igencsak nehezemre esne megérteni, de hát kocsmáros volnék. Felénk ez a legelterjedtebb nyelvjárás.
- Az elfnő szétszóródott a szélrózsa minden irányába, a fejével elrohant egy helyi perverz fel a hegyek felé. A férje jó hitveshez illően követte a szélrózsaágyásba. A gyapjas orrszarvúból erős testfelépítésének köszönhetően maradt egy kevés. Mivel a húsa igen jó minőségű, így a fele a kamrámba került, a másik felét pedig a völgybéli árvaháznak küldettem el.
- 'eme' ao' i' in' öbb' 'olgu'. - Bólogat elégedetten. - 'oos' ö'vde'em. - Bólint.
- Az bezony. - lépek oda Bru lovához. Megpaskolom a pofáját, majd a nyeregtáskához lépek és egy laposüvegnyi lovaglikőrt csúsztatok bele. - Legyen biztonságos a visszautatok, jóuraim!
Elégedetten nézem, ahogy komótosan visszaindulnak. Az általuk idejövet felvert por még el sem ült. Terrynek feltűnik, hogy a lobogójukat bámulom.
- Téged nem zavar, hogy a zenekarod logóját használják? - húzza fel az egyik déröldökét.
- Bru, kamaszkora óta rajongó. Akkor is az első sor volt, amikor mindenki menekült, vagy öngyilkos lett. Fura kölyök. Segített kijönnöm a tömlöcből. Arra hivatkozott, hogy jogom volt a művészetem gyakorlásához, annak ellenére, hogy mit okozott később. Senki sem kérte a nézőket, hogy gyűljenek körém. Amúgy is, kit érdekelne egy énekes goblin és a csapata?
- Kb. száz egészen élő parasztot. - böfögi fel hóbarátom.

Így üldögélünk anekdotákat regélve, és nagyokat hazudozva egymásnak, elfeledve azt, hogy az esetek nagyjánál mindketten jelen voltunk. Ily békében is eltelhetett volna ez a telibevert nap, de újra porfelhő bukkan fel az úton. Elsőre nem is tudom, hogy a szememnek higgyek, vagy Terry értetlenkedő kézmozdulatainak, amik tökéletesen leírják a felénk közeledő alakokat. Egy gyapjas orrszarvú borjú lovagol és elf kisfiú hátán.
- Csókolom, nem látták a szüleinket? - krákogja a kis gyapjas portól kiszáradt szájjal.
- Egy elf és az elfese. Vagy elfes orrszarvú? - suttogom az elementál fülébe.
- Mész, te a faszomba! - morogja vissza.

Az előző fejezet tartalmából:

sárkányköpet... lavina... sápadt gyökér... Heyron...

Két és fél tonna tömör izom és szőr áll most a Véletlen Eb északi falának helyén. Orrlyukaiból párafelhők robbannak a kocsma légterébe, majd apró cseppek formájában lecsapódnak az egyik vendég szemüvegének lencséin. A legöregebb és leghűségesebb sivatagi dzsinn párlat fogyasztóm; Ro... Az orrszarvú előrelép egyet és ormótlan talpával összeroppantja szerencsétlen koponyáját.
- Elnézést, hogy csak így betörök. - kezd bele mondandójába a világ egyik leggyönyörűbb lénye, akit goblin szemeim valaha is láttak. - Heyron, ha megtennéd, hogy nem menekülsz tovább.
- Nem menekülnék, ha nem akarnál megölni. - hebegi az elf, majd félelmét palástolva beleböfög az öklébe. Apró parázscsillag születik meg és huny ki a pillanat sötét hevében a szája előtt.
- Ha szabadna közbe szólnom, mint eme remek vendéglátó...
- Kuss legyen, penészszínű törpe! - rivall rám ez az égi tünemény. Merevedésem palástolásához leemelek a pultról egy opálos ezüsttálcát.
Hosszú vörös haja, akár a rideg hegyvidéki szélben lobogó tűz veszi körül szenvedélytől lángoló arcát. Szemei fehéren izzanak, nyelve feketén csillog, akár a kátrányos gyümölcscsiga, ahogy megnyalja telt, húsos ajkait. A tálcát ráakasztom a sátor tetejére és megigazítom az ingemet. Heyron olyan tekintettel néz rám, mint aki nem tudja, hogy rászolgált-e erre a látványra.

Eközben a pincében, pár orrszarvúmentes perccel ezelőtt.

A hóelementál szerető mozdulatokkal emeli le a polcokról az üvegeket. Fagyos ujjaival lekaparja a deret a címkékről, és ellenőrzi a tartalmukat. Ő felel az ital- és ételkészletért, immár három éve. A munka kellemes nyugalommal tölti el, és már a főnökét sem tartja akkora balfasznak, mint az elején. Négy tétel híján kész is a szokásos hóvégi leltárral. Kihúzza a mellkasába ékelt báránycombot és nagyot harap belőle. Két falat között eszébe jutnak a Nagy Olvadás eseményei, a kilátástalan jövő képei, egy óriási lavinaroham emlékei, és Zebed segítő keze, ahogy a felkelő Nap fénye megcsillan zöldessárga körmeinek hegyén.
Az üvegek először csak nagyon halkan, szinte észrevétlenül dalra zendítenek. Halk csilingelésük minden egyes hóelementál lélegzetvétellel nagyon hamar éktelen csörömpöléssé duzzad. Megremegnek a gerendák a feje felett, majd a robbanás egy északi páratlanujjú patás elementáris erejével toppan be a békés kis világába.
- Már megint mi a fenét csinálsz, Zebed? - mormogja jégfogai között, és megindul a lépcső felé.

Vissza a gyapjas dögökhöz és kényelmetlen merevedésekhez!

- Ne itt, és ne most beszéljük meg, Niktra kérlek! - teszi össze két tenyerét az elf.
- Ne itt? Ne most? Mégis mikor, te szörnyeteg. Megölted a fiunkat! - sziszegi az orrszarvas.
Megdörzsölöm a homlokomat. Már megint behozzák a családi problémáikat a csehómba.
- Úgy látszik ez nem rám tartozik, úgyhogy ha lennétek szívesek a küszöböm emlékén kívül folytatni.
Kivágódik a pinceajtó. Kedves kollégám csillogó tekintete végigvándorol a színen, és megérkeznek a kérdések is, mint a goblinok az ingyen kajára; szélsebesen:
- Ki a sápadt gyökér?
- Hé! - csap a pultra Heyron.
- Mit keres itt egy északi orrszarvas a fal hűlt helyével a háta mögött? Miért van már megint tálcával takart erekciód? És hol van Roland feje?
- Ez a sápadt gyökér itt: Heyron. - mutatok a fakó szerencsétlenre.
- Újfent hé, és üdv! - int az elf.
- Az új raktárosom.
- Azt hittem pultos. - teszi hozzá.
- Milyen új raktáros? Még itt dolgozok! Még itt dolgozok, ugye?
- Figyelj, Terry, azt hittem leléptél, és tudod, hogy egyedül nem bírnám itt a dolgokat. - tárom szét védekezőn a karjaimat.
- Félórája mentem le, és szóltam is, hogy megcsinálom a szokásos leltárt, te balfasz!
- A türelmem itt véget ért srácok. - szakítja udvariatlanul félbe a társalgásunkat Niktra. Az orrszarvú pedig Roland hulláját, ahogy a tülkével áthajítja a pult felett, egyenesen bele a tükrös polcrendszerbe.
Heyron pupillái öklömnyire tágulnak, ahogy a behemót megindul felénk. Remegő ajkai közül egyre több szikra tör elő, és köhögni kezd. A csillagszórás Terry figyelmét sem kerüli el.
- Heyron? - lép a hegyesfülű mellé a hóelementál.
- Hmm? - öklendezi az.
- Viszlát Heyron! - erre megragadja az elfet a nyakánál és a tökeinél, majd áthajítja a pult felett, pontosan a rohamozó orrszarvú tülkére.
A robbanás véres szőrcsomókat szór a behúzott nyakamba. Terry pedig fehérből vörösbe vált, ahogy a teste beszívja a meleg a szaftot. Az ezüsttálcán pedig ott pihen Niktra feje, értetlen arckifejezésbe fagyva. Nagyot fújva megpihen a tekintetem a pult mögé akasztott táblácskán:

A családi problémákat, hagyd otthon!

A kedvenc börtönőröm mindig az mondta, hogy a legrosszabb döntések és a legjobb történetek mind egy lepukkant csehóban születnek. Ezt csak megerősíteni tudom ugyanis negyvennyolc emberi évvel ezelőtt jómagam is egy ilyen ördög segge alatti késdobálóban fogantam. Édesapám prostituált volt a Csak Még Egyet De Azt Nem Én Fizetem névvel megvert kocsmában, ahol anyám futtatott mindenkit. Igen, kitaláltátok, én vagyok a rossz döntés. Tizenkét évvel később - bezony, a goblinok eddig terhesek, de cserébe az újszülött már pár óra után munkára fogható - a kocsmapulton születtem meg, ahol olyan erővel szabadultam erre a világra, hogy kicsúsztam a bába kezei közül, majd miután végignyaltam a sörrel átitatott deszkatákolmányt belefúródtam egy pár napja kidőlt troll bordái közé. Megjegyezném, hogy ezen az elit helyen csak akkor tűnt fel mindenkinek, hogy a vendég már több napja halott volt.
A gyermekkorom többnyire eseménytelenül telt; loptam, csaltam, zenét szereztem - a legutóbbiért jutottam tömlöcbe jó négy és fél évre. Egy jó dalnak ereje van, mely életet önt a legleharcoltabb lélekbe is, és táncra perdít... Mondjuk egy rossznak is, de az én dalaim miatt egy kis parasztfalu lakosságának fele öngyilkosságot követett el. De hé! Eme kis incidens után már a fél megyében ismerték a nevemet. Bár a bűnöző élet - ami a mi fajtánknál egészen normálisnak és szürkének mondható - ezek után már igencsak nehézkessé vált. Ideje volt hát, hogy a családi tradíciót folytatva, és a hírnevemet kihasználva megnyissam az összeharácsolt vagyonomból az én saját kis kricsmimet.

Légy üdvözölve a Véletlen Ebben!

Van itt minden mi szem-szájnak és hánynak ingere. Akad martalóc söröm a folyami népektől (a nedű friss, ahogy a benne lévő parazita halak is, amelyek megtapadnak a torokban), pálinkapuding a felföldi tehenészektől (ha kíváncsi vagy, hogy milyen ha a tej olyan darabos, hogy felvisít ha beleharapsz, ki ne hagyd ezt a kuriózumot), lovaglikőr (minden második feles udvarol a női fogyasztóknak, százból egy esetben pedig birokra kel a kéretlen udvarlókkal - nem egy leányálom felmosni a padlót, egy kis erős feles, de mennyi kiontott vér), sárkányköpet (ritka finom, de ne öblögess vele, mert hajlamos felrobbanni), és a legritkább kincs mind közül: tiszta víz.
- Eretnekség! - üvölti bele a nagyvilágba pár szegecselt páncélos martalóc.
Lényegében itt tengetem többnyire békés életemet immár tizennyolc éve. A pult mögött éppen az új csaposjelöltemet túráztatom; egy huszonhat éves emberférfit(?), fakó, szinte áttetsző bőrrel és hegyes fülekkel, középhosszú világoszöld hajjal. Ha jobban megnézem inkább elf.

- És mégis mióta az álmod, hogy csapos lehess?
- Inkább szükségnek mondanám.
- Elkeseredettnek hangzol, mintha ez lenne az utolsó lehetőséged, hogy ne kösd fel magad egy ent kérges lőcsére... Fel vagy véve! De figyelmeztetlek nem fizetek sokat, sokszor kiálhatatlan vagyok, néha napján még büdös is...
- Tehát egy igazi goblin.
- Seggnyalással itt nem viszed sokra, de azért egy kicsit elpirultam itt a zöld pigmentpáncél alatt.
- Khmm, pöcs.
- Ne told túl, kölyök!
- Hajajajj!
- Mi va'?

Az elf riadt tekintetét követve a bejárati lengőajtókra szegezem a tekintetemet. A jeges szél havat kavar be a padló szálkás, ragacsos deszkáira. Talán be kellene ruháznom egy normális ajtóra. Plusz nem ártana néhanapján feltakarítanom. Kicsit meglepő a hó így a nyár közepén, de láttam már furább dolgokat is.
- Ezelől menekülök már hónapok óta. - hebegi a hegyesfülű.
- Egy kis fagyos csapadék még nem ártott senkinek. - közben eszembe jut jóanyám, akire a kinti pottyantóson találtam rá egy hóvihar után, pár kilométerre a kocsmájától. Bár volt ott egy lavina is.
- Nem a hó, maga bolond zöld törpe! Hanem aminek utat terít.
A távolból egyre erősödő hollókárogás hallatszik, szinte már elviselhetetlen erővel. Majd hirtelen csend.
Hosszú, hosszú percekig.
Miközben jómagam, a sápadt gyökér, és az a pár kósza vendég, aki reggel betévedt a bejáratot bámuljuk rémületnek álcázott dacos bátorsággal eszembe ötlik, hogy talán szarnom kéne.
Megremeg a padló a lábunk alatt. A rozsdás csillár ide-oda csapódik a plafonon, miközben azt sikoltozza, hogy:
- Mind meghalunk! Kivétel nélkül! De nagyon meg ám! - olcsón vettem, az előző tulajdonosa, aki egy rusnya boszorkány volt, ki nem állhatta. A volt férje volt, vagy mi. Említett valami, nővért, megcsalást, meg valami átkot is. Mindegy, ami olcsó az olcsó.

A remegés egyre csak erősödik, és erősödik, és erő...

Ebben a pillanatban eltűnik az északi fal. Törmelék, hó, és vendégek csapódnak a pultnak. Egy gyapjas orrszarvú robban a kocsmába.

- Amúgy Zebed vagyok. - nyújtom a kezem az elfnek, miközben a szőrös behemótot bámulom, de csak az arcát sikerül megpaskolnom
- A csillárnak igaza van. Meghalunk. Amúgy Heyron, örvendek. - talán ő is kezet nyújt, de inkább egy meglepően sértetlenül maradt korsóért nyúl, ami tele van sárkányköpettel, és egyetlen korttyal kiissza. - Ez itt a nejem. - teszi hozzá.
- Az orrszarvú?
- Nem, te barom. Hanem a lovasa.
- Inkább orrszarvasa, nem?
- Igazad volt?
- Miben?
- Kiálhatatlan vagy... és büdös is.
- Tudom. El kellett volna mennem szarni.